Őrület a köbön

A harmadik római császár őrültsége és gonoszsága ebben az operában egy harmadik szerző (vagyis szerzőpár) szemével látható. Albert Camus 1938-ban írta Caligula-drámáját  (a művet 1944-ben adták ki ), miután olvasta Suetonius A caesarok élete című történelmi életrajzát. Suetonius majdnem száz évvel azután írta művét, hogy Caligulát meggyilkolták Kr. u. 41-ben. Suetonius többnyire negatívan ír Caliguráról: feleségül vette testvérét, élő istennek képzelte magát, lelkesen szemlélte a kínzásokat, és gátlástalanul gyilkolt. Másrészt Suetonius közlése szerint Caligula odaadó szenvedéllyel fordult a színház felé. 

Camus drámájában Caligula viszonylag kedves egészen addig, míg Drusilla, vagyis testvére és szeretője, meg nem hal. Ekkor Caligula rájön, hogy a férfiak meghalnak és nem boldogok. Ezért visszautasítja a barátságot, szerelmet és egyéb emberi értékeket; ehelyett vad rombolással kezd uralkodni, ami élete szenvedélyévé válik. Caligula megsemmísíti a környezetében lévő embereket, és felfegyverzi azokat, akik végül majd meggyilkolják.

A német zeneszerző, Detlev Glanert – Henze növendéke és protezsáltja – és szövegkönyvírója, Hans-Ulrich Treichel Camus drámáját vette alapul, de operájuk kezdetén Drusilla már halott, és Caligula elmeháborodott. Az egész opera az önrombolásra, a terrorra és a halálra koncentrál. Glanert egy huszonöt hangból álló akkorddal jelzi Caligulát: ezekből a hangokból építi az összes szerep anyagát, mintha valamennyien Caligula jellemvonásait képviselnék.  

Első hallásra Glanert partitúrája hatásos és logikus. A szövegkönyv minden mozzanatára reagál, fokozza a drámai hatást, de ugyanakkor vigyáz arra, hogy mindegyik énekes hallható legyen. Van olyan zenei anyag, mint például Helicon (vagyis Caligula rabszolgájának) hold-dala, később a Caligula, Caesonia (Caligula felesége) és Helicon közötti tercett, ami fülbemászó és lírai. De vannak humoros részletek is, mint például az a ritmikus anyag, ahol a szólóénekesek gyerekek ütőhangszereivel vesznek részt a hangszeres játékban. 
 
A rendező, Benedict’s Andrews korlátozza a rendelkezésére álló színpadi teret, és ugyanakkor olyan karaktereket léptet színre, akik elterelik a figyelmet a lényegről. Andrews az egész előadást egy stadionba helyezi, a színpad nagy részét ennek nézőtéri soraival tölti be. Az emelkedő nézőtéri sorok hatásosan hosszabítják meg a különböző karakterek érkezését és távozását, de viszonylag korlátozott hely marad így a fő cselekmény színpadra állításához. A mozdulat nélküli karakterek a stadion soraiban  – mint például Breki, a béka (jól ismert bábfigura a Szezám utca és Muppet Show című tévésorozatokból), Mickey egér, Folies-Bergères-beli kánkántáncosok, stb. – nem csak feleslegesek, de még sérthetik is a közönség intelligenciáját. Tudjuk, hogy Caligula szerette a színház különböző formáit, és hogy Glanert operájának egy része színház a színházban. De nincs szükség arra, hogy a színészek egy óra hosszat mozdulatlanul üljenek a színpadon (nem mindig kényelmes helyzetben). Annak ellenére sem, hogy Caligula élvezetét lelte a kínzásban...   

Zeneileg az előadás nagyszerű. A bariton Peter Coleman-Wright (Caligula) virtuóz összképet adott szerepéről, a mezzoszoprán Yvonne Howard (Caesonia, Caligula felesége) erős támaszként működött közre mellette; a kontratenor Christopher Ainslie (Helicon) nyújtotta az est legszebb zenei pillanatait. Az Angol Nemzeti Opera Énekkara és Zenekara, Ryan Wigglesworth karmester inspiráló és biztoskezű vezetésével, ez alkalommal világszínvonalon szerepelt. Gratulálunk!